AZ ÉLET - ÉS AMI HELYETTE VAN
2002. március

"Az emberiség története az információért folytatott harc története" - mondta a hatvanas-hetvenes évek fordulóján Jurij Lotman kultúrtörténész. Érdekes, mostanság inkább a médiáért folytatott harcról szoktak tudósítani.

A MARSLAKÓK ELJÖVETELE

Talán 1938-ban kellene kezdeni az egész történetet. Orson Welles rádiójátékot rendezett Világok háborúja címen. Nem szükséges részletezni, mindenki tudja, hogy ez volt az a műsor, amely pánikot váltott ki Amerikában, és rádióhallgatók ezrei menekültek fejvesztve a feltételezett idegenek elől. Hirtelenjében társadalomtudósok százai ugrottak rá a médiára, megvizsgálandó, meddig terjed annak a hatalma. Mert hát bitang egy ereje lehet neki, ha amúgy békés, tohonya polgárokat is képes kirángatni otthonukból. A lelkes szociológusok és szociálpszichológusok belevetették magukat a kutatásba, és hamarosan előálltak a megnyugtató válasszal: attól, hogy a rádió arra biztat, ugorjunk a kútba, még nem ugrunk bele.
Akkor ugyanis még abból indultak ki, hogy bármilyen trükkös álvalóságot teremtsen is a média, létezik egy igazi, kézzelfogható valóság, tele hús-vér emberekkel, és ha nagy lesz a bonyodalom a lelkekben, az emberek majd tanácsot kérnek a hangadóiktól. Hangadó -opinion leader - pedig bárki lehetett a környéken, a munkahelyen, gyülekezetben, kocsmában, akiről azt feltételezték, hogy a többieknél jártasabb a világ bizonyos dolgaiban. (Rejtő Jenőnél Csodálatos Nalaya is azért lett a Tonga-szigetek uralkodója, mert világjárt ember volt. Fűtőként szolgált egy hajón.) Egy lökött hangjátéktól, persze, megrendülhet a bizonyosságunk, különösen, ha a műsor dokumentumnak álcázza magát, de nincs nagy baj, mert a közösségben csak lesz valaki, aki eligazít bennünket a különösen elvetemült alienek ügyében.

NEM HISZÜNK A SZEMÜNKNEK

Aztán a hatvanas évekre alapvetően megváltozik a világ. Még nálunk is. A rádió - áldassék a szent tranzisztor! - hordozhatóvá válik, ugyanakkor kezd szép csöndesen a háttérbe szorulni a televízió mögött. Kezdetben azért még inkább hiszünk a fülünknek, mint a szemünknek. A magyar néző a meccseket a tévében nézi, a rádióban hallgatja. Egyszerre. A mérkőzéseket a tévében kommentáló Vitray helyett azonban inkább a No 1. szpíkert, Szepesit hallgatják. Az a meccs, amelyről ő beszámol, valahogy izgalmasabb, mint az, amely a képernyőn látható. Aztán a tévé észrevétlenül az első helyre lép. Az egycsatornás - hétfőn adásszünet! - honi televíziózás elkezdi szinkronizálni az életünket. Este elnéptelenednek az utcák, és a divatos nájlonfüggönyök mögött kékesen villózik Robin Hood, Tell Vilmos, a Luxemburg grófja ("Szívem szevet…") vagy valamelyik műkorcsolya világbajnokság.
Ebben az időszakban a televíziónak van valamiféle sajátos kulturális összehangoló szerepe. Ami a televízióban megy, az közbeszéd tárgya lesz, és mindenki ehhez kapcsolódva fejti ki nézeteit, mutatja meg a maga értékrendjét. A csökött nyilvánosság közepette egy percre sem veszítjük józan kritikai érzékünket. A politikai üzenetek simán peregnek le rólunk. Az esténként kötelezően bebiccentő "felavatták", "átadták", "köszöntötte", "éljen és virágozzék" tartós elváltozást nem okozva fut át rajtunk. Szemészhez és/vagy fülészhez kellene járnunk, mert nem azt látjuk, amit hallunk, és nem azt halljuk, amit látunk. Elegendő ugyanis kimenni az utcára, hogy a laposka manipulációk semmivé váljanak.

ADD AZ IDŐDET!

A televíziózás általánossá válása, az adásidő hosszabbodása, a "fél" csatorna beindulása az adásszüneti nap felszámolásával együtt új helyzetet teremt. Egyre többet ülünk a készülék előtt. És tökéletesen mindegy, mit adnak éppen, a lényeg az, hogy amíg a tévét nézzük, ott vagyunk, és nem másutt. A hírműsorok, sorozatok, majd szappanoperák észrevétlenül teleírják a filofaxunkat (elnézést, akkor még határidő naplónak hívják). Egyszerre csak azon vesszük észre magunkat, hogy minden esténk foglalt. Hamarosan rárakódik erre a képződményre a műholdvevővel vagy mikrolavórral fogható csatornák sokasága, és lassan kezdjük magunkat úgy érezni, mint a kocsmáros a Miért éppen Alaszka? című sorozatban ("Minden nap a japán himnuszra ébredünk"). És megéljük a sokcsatornás televíziózás nagy drámáját: egyszerre nem lehet minden csatornát nézni. Kétségbeesetten kapcsolgatunk, nehogy lemaradjunk a történelem megismételhetetlen pillanatairól. Ezek néha be is jönnek. Ezt nevezzük rendszerváltásnak. Fotel-forradalom, amelyet az emberek többsége a tévé előtt ülve él meg. Egy-másfél éven át a képernyő valóban a történelem hírvivője. Aztán az első szabad választás két fordulója között vált a kép és vált a hang. Modern, többpárti demokráciához méltóan a hatalomipar nekilát maga alá gyűrni a médiát. A pártok kétségbeesetten csimpaszkodnak a televízióra. Sejtik, vagy talán már tudják is, hogy előbb-utóbb médiapárttá alakulnak át, s létezésüket csak a média hitelesítheti.

TE CSAK SZÓRAKOZZ, BOLDOG NÉP!

A közélettől forrongó honi televíziózás lassacskán lehiggad. A harapós valóságok helyett visszatérnek - szoperák, szórakoztató magazinok, kvízsók és nosztalgia műsorok formájában - a selymes nem-valóságok. A hatalomipari reklám és propaganda a direkt befolyásolási kísérletek helyett inkább a tematizálást választja. A képernyőre visszasettenkednek a létezett szocializmus "felavatta", "meglátogatta", "átadta" típusú hírei, a politikai marketingesek pedig azt tervezgetik, hogyan lehetne becsempészni a hatalom játékosait egy vetélkedőbe, hétvégi elegyesbe, főző- vagy kívánságműsorba, hogy a szappanoperákról már ne is beszéljünk. Mi pedig csak mulatunk világos virradatig. Különösen miután elindulnak a hazai kereskedelmi televíziók. Kezdetben még ők is az állami tévé hagyományait követik, aztán egyre merészebben szakadnak el ettől a nehézkes, komolykodó világtól, hogy igazi bulvártévék legyenek, telis-tele amerikai majd latin szoperával, talk-, kvíz- majd reality show-val, big brother-rel. A televízió mind több és több időnkre tart igényt. A valóság helyébe pedig botrányos, hátborzongató és/vagy kacagtató álvalóságok lépnek. A licenszműsorok szinte meg sem melegedhetnek, máris váltja őket a következő. Zsibbatag sztárvendégek rotálnak az összes csatornán. És ennek megfelelően virágzik a posztmodern értelmiségi médiakritika. Jönnek az erkölcsvédők, aztán a tiltakozók, akik a megszólíttatás jogán látják el újabb munícióval a televíziót. És egyre többen kérdik, mit tesz gyermekeinkkel, velünk a tévé.

MIT TESZ VELÜNK A TÉVÉ?

Hol van már az az idő, amikor testhezálló, méretre szabott, hús-vér hangadók segítettek ki bennünket zavarunkból! A televízió most már önmagát magyarázza. Különösebben amúgy nem tartunk tőle. Rábeszélő gépnek nem vált be. A tévé hatására semmi olyat nem követünk el, amit egyébként sem tennénk. Rászoktató gépnek viszont bevált. Hiszen a valósággal való kapcsolataink nagyrészt a képernyő által közvetítettek. S bár egyáltalán nem biztos, hogy szeretjük ezt a másodlagos valóságot, valamilyen mértékben mégis elfogadjuk, hogy a világ már csak ilyen. Ingerküszöbünk emelkedik, gyomrunk hullámzása enyhül, fejünket nem kapjuk fel reggeli pornóműsorokra, délutáni vérfürdőkre és ágáló politikusokra. Megszoktuk. A gigászi időevő már a közösséget sem szinkronizálja, hiszen figyelmünk több csatorna között oszlik meg, s a Jóbarátok illetve a Barátok közt nézői például sohasem érthetik meg egymást. Jelentéktelenné töppedtek a tévében elhangzó szavak: a jelenlét a fontos. De azért tekintsünk bizakodva a jövőbe. A mai televízió igazi össznépi interaktív médium. Bármikor bekerülhetünk játékosként, nézőként, szurkolóként vagy akár az utca embereként is. Kis szerencsével miénk lehet az a bizonyos Andy Warhol féle 15 perc (vagy másodperc) hírnév, amikor kiintegethetünk szeretteinknek, vagy legalábbis felénk fordul a kamera, amikor a tapsrendező beint: szűnni nem akaró taps!

Réz András

 

Vissza...

***