MERT BENT SÖTÉT VAN...
2002. március
A világon az első mozi a Cinématographe Lumiere
volt. Azaz nem is volt ez még mozi. Párizsban a boulevard des Capucines
14. szám alatt, a Grand Caféban tartották az első mozielőadást 1895.
december 28-ikán - az egykori biliárdteremben. Egy frank volt a
beugró. Hogy ez mai mércével mérve sok vagy kevés? Tudja az ördög.
Egy biztos: az első napon összesen harmincöt néző spendírozta meg
ezt az összeget. A mozitörténet első üzemvezetője, Clément Maurice
ekkor ajánlatot tett a Grand Café tulajdonosának, mely szerint a
terem bérletéért hajlandó a bevétel 20 százalékát felajánlani. Mivel
a terem napi bérlete 30 frank volt, Borgo úrnak nem kellett aritmetikai
zseninek lennie ahhoz, hogy kiszámolja: napi 35 néző után pontosan
7 frankot kasszírozhat. Ezért aztán finoman elhárított monsieur
Maurice ajánlatát, és inkább a tuti harminc frankot választotta.
Aztán Lumiere-ék mozija divatba jött, Párizs egyik látványossága
lett, a napi bevétel pedig elérte a 2500 frankot. C'est la vie!
AMI A MADARAKAT ILLETI...
A film eleve erkölcstelen dolog. Visszaélés észlelésünk csököttségével. Másodpercenként 24 állóképet pakolnak elénk, és mi azt hisszük, hogy tényleg mozog. És ez még gáláns megoldás, hiszen már harmadannyi képpel is át lehetne verni bennünket. Bezzeg a füsti fecske! Komoly tudósok megfigyelései szerint neki vagy tízszer huszonnégy képre lenne szüksége ahhoz, hogy ily csúful félrevezessék. Kérdés, persze, hogy ha ugyanolyan lenne a látásunk, mint a füsti fecskéé, valaha is nekifogtak volna-e a mozgókép feltalálásának. Valószínűleg nem. Túl nehéz lett volna ilyen rettenetesen pörgős masinát barkácsolni. Ez esetben viszont itt állnánk film nélkül. Esténként a televízióban állóképeket nézegetnénk. Az Urániában változatlanul vetített állóképes előadásokat tartanának. Tarolnának a képregények. A híreket természetesen a lapok és a rádió hoznák, pótfelvételit hirdetnének minden évben médiaszakra. A kormány nem finanszírozna nagy történelmi filmeket. Nem osztanának Arany Pálmát, Arany Oroszlánt, Arany Medvét, Arany Glóbuszt, nem kellene átvirrasztani az Oscar-díj átadásának éjszakáját. Nem háborogna a kiművelt köz a hagyományos mozik bezárása és az újabb multiplexek építése miatt. Nem átkoznák ki az akciófilmeket, a háborús filmeket, a katasztrófafilmeket és a terroristafilmeket a World Trade Centert ért támadás után. Szegényebbek lennénk néhány sztárral, mítosszal. Viszont filmesztéták sem lennének. Hagyjuk a fenébe! Történelmietlen eszmefuttatás. Így bele kell törődnünk, hogy a moziban csak elvétve találkozunk füsti fecskével, hollóval vagy dögkeselyűvel.
PEREC-EMBERKÉK DÁRIDÓJA
Vannak alaphelyzetek, amikor enni kell. Ilyen például
az utazás. Az ember felszáll a vonatra, kicsomagolja a kemény tojást,
a rántott csirkecombot, a tokaszalonnát, a fokhagymás kolbászt.
Repülőgépen egyszerűbb, mert jönnek a tündökletes kisasszonyok,
és elénk teszik a higiénikus műanyag héjazat alá rejtett kicsinyke,
de rendszerint annál ízetlenebb falatokat. (Lásd az öregek otthonában
beszélgető hölgyek példázatát: "Hát nem szörnyű, hogy milyen
rosszul főznek!" Mire a másik: "És milyen kicsik az adagok!")
Vagy itt van a kirándulás. Olyan, mintha az ember csak azért kirándulna,
mert nincs máshol ennie. Persze ez csak vicc. A kirándulás igenis
baromi sportos, és hihetetlenül egészséges. Gondoljunk csak bele!
Ha az ember a természet kellős közepén - ahol köröskörül csak természet
van! - enni akar, akkor magával kell vinnie az elemózsiát. Több
kaja - több cipelés. Így igazságos. És legalább arányosan ledolgozzuk.
A mozi is jellegzetesen evős hely, bár a menü meglehetősen szegényes.
Hagyományosan az. Emlékezzünk csak vissza gyermekkorunk ábrándos
mozibüféjeire! A málnaszörpben lomhán kavargó sűrítmény épp csak
színt adott a szódának. Volt kavicscukor, francia drazsé, zselés
drazsé, csokiszelet, ragadós karamella, itt-ott valamivel töltött
zsemlék is felbukkantak, jobb helyen zsíros kenyér piros paprikával
meghintve. Később jöttek a rettenetes hangú hazai burgonyaszirmok
vastag olajban, meg a vietnámi rákszirom, amely mindenre elszántan
tapadt fel a szájpadlásunkra. De a lényeg a perec volt. A perec
volt a mozizás sine qua non-ja. Vagy a mozi a perecé? Nekem a mozi
elképzelhetetlen volt nélküle. Kezdetben még úgy volt, hogy a pereces
döngő léptekkel benyomult a nézőtérre, ahol az egybegyűltek harsány
"Pereces!" kiáltásokkal próbálták közelükbe csalni a serény
kereskedőt, aki nyakában lógó tálcáról osztogatta a sós és vajas
pereceket. Ez úgy történt, hogy az ember odaadta a vételárat a mellette
ülőnek, aki hasonlóképpen járt el, míg a pénz a pereceshez meg nem
érkezett. Ekkor a pereces egy félbevágott negyed szalvétával megragadta
a perecet, amely visszafelé megtette az iménti utat. Talán nem volt
annyira higiénikus, mint egy korszerű klotyóöblítő, amelyben gyermekeink
is bátran matathatnak, de ebből származó lépfenés tünetekről akkoriban
nem hallottunk. Számomra a vajasperec viszont örök rejtély maradt.
Vajasperecet ugyanis csak akkor ettünk, ha már a sós elfogyott.
Mert a sósperec, az igen! A finoman, olykor vastagabban lelifegő
sós izé, amelyet olyan élvezettel lehetett tépdesni, és akkor alatta
ott maradt a ropogós perec. Amely, persze, néha a szárazságtól ropogott.
A vajas az olyan semmilyen volt. Bár puhább. Nem is tartott olyan
sokáig.
Ha jól belegondolok, nincs is nekem különösebb bajom a multiplex
mozibüfékkel. A kínálat nem jobb, nem rosszabb, mint annak idején.
Csak most a pattogatott kukorica lépett a perec helyébe. Viszont
visszatért a perec is. Bécsi perecként. Ami azt jelenti, hogy mocsokul
drága, és nem is emlékeztet a perecre. Kalácstésztából hazudott,
mindenféle magokkal beterített szörnyszülött. Nyilvánvalóan viagra-
és uprima-előtti időkből való, mert jóvátehetetlenül puha, és még
konyul is. Ja! És gyorsan fogy. Egy mai bécsi perec annak idején
a híradó közepéig sem bírta volna. Sebaj! A piac logikája szerint
előbb-utóbb úgyis megjelenik a plázákban a Pretzel King, a McPretzel
vagy egy élelmes látványpék, és a multiplex alatti szinten, a mozgólépcső
tövében árusítani kezdi az igazi ropogós perecet. Az lesz majd a
mulatság!
ÉS MÉG FILMET IS VETÍTENEK...
1888-ban Augustin Le Prince már készített mai értelemben
vett filmet. Edison műhelyében 1891-ben készült az első film, amelyet
még abban az évben bemutattak a Nőklubok Nemzeti Szövetsége 147
képviselőjének. Ehhez képest elég sokat kellett várni Lumiere-ékre.
Mi lehetett az oka annak, hogy az első filmvetítés és az első mozielőadás
között majd' nyolc évnek kell eltelnie? Talán a hibás marketing
koncepció. Kezdetben a feltalálók ugyanis azt hitték, hogy a filmkamera
ugyanolyan helyet tölt majd be az emberek életében, mint a fényképezőgép.
Bármikor mozgó emlékművet állíthatsz önmagadnak. Ehhez képest a
reménybeli vásárlókat inkább a demok érdekelték. És nem jöttek be
igazán a kukkolós masinák sem, amelyekben végtelenített filmszalag
pergett, amelyet a lelkes néző a gép előtt állva, egy kicsiny lyukon
betekintve élvezhetett. Pedig az egész mulatság csupán öt centbe
került.
Világos tehát, hogy nem volt elegendő feltalálni a mozgóképet, ki
kellett hozzá találni a mozit is. Első pillantásra ez nem tűnik
sokkal bonyolultabbnak, mint a meleg víz feltalálása. Kell hozzá
egy sötét hodály, sok-sok ülőalkalmatosság, pénztáros, jegyszedő.
Aztán már megy minden magától. Az áldott sötétségben azonosíthatatlanul,
mégis egy közösség tagjaként bőghetsz, mint a zálogos tehén vagy
nyerítve röhöghetsz, akár még hangos megjegyzéseket is tehetsz,
mert bár ez nem illendő, ki tudná, hogy te voltál az. Kiléphetsz
a cipődből, kigombolhatod nadrágod felső gombját, papírgalacsint
hajigálhatsz, köpőcsövezhetsz. Ha a leghátsó sorban ülsz, nyugodtan
csókolózhatsz. Ha elöl, inkább csak pettingelhetsz, mert ezzel nem
zavarod a mögötted ülők kilátását. Két órára megkaptad a sötétség
jogosítványát. Ezért volt annak idején finom, diszkrét megoldás
a villany felkapcsolását megelőző csöngetés. Ma ugyanilyen finom,
diszkrét megoldás a stáblista. Amíg pereg, leseperheted magadról
a perecmorzsát, feltunkolhatod a könnyeidet, begombolhatod a nadrágodat,
s mire rádszakad a fény, ugyanúgy festesz, mint amikor beléptél.
Fantasztikus találmány. És közben még filmet is vetítenek.
KUKKOLÓK
Tévében nézni egy filmet, sohasem ugyanaz, mint
a moziban. Nem pusztán a képernyő és a vetítővászon méretkülönbsége
teszi ezt. Hanem például az, hogy miközben a tévét nézed, fogalmad
sincs róla, hány hozzád hasonló egyed gubbaszt ugyanaz előtt a film
előtt az otthonában. És persze azt sem tudhatod, hogy ők min sírnak,
és min nevetnek. A moziban mindez tiszta és egyértelmű. Aztán a
moziban ott van az a bizonyos sötétség. Nem kapcsolhatod fel a lámpát.
És közben nem telefonálhatsz, nem nevelheted a gyereket, nem tárgyalhatod
meg munkahelyi problémáidat, nem kanalazhatsz ököruszály levest
cérnametélttel.
Talán nem pontos a hasonlat, de a mozi olyan, mint amikor éjszaka
belesel valakinek az ablakán, és észrevétlenül megfigyelője leszel
más életeknek. A tévé viszont olyan, mint az ablak. Kinézel rajta
a világra, amely történik, ahogy történik. A kukkolás eleve azt
feltételezi, hogy kimozdulsz otthonról, kiszúrod a neked tetsző
ablakot, aztán figyeled, mi lesz. Dolgod végeztével hazaindulsz,
és befészkeled magad a saját világodba. Ehhez hozzátartozik a kukkolás
izgalma. Bár te a sötétben észrevétlen maradsz, adrenalinszinted
mégis emelkedik. Eljátszol a gondolattal - Woody Allen módjára -,
mi lenne, ha beléphetnél ebbe a világba (Kugelmass epizód). Vagy
ha ők jönnének ki hozzád (Kairó bíbor rózsája). Hihetetlen varázslat,
amely olykor halk romlott felhangoktól sem mentes, hiszen megfordul
a fejedben, milyen lenne, ha te feküdnél a nő mellett az ágyban,
ha a te kezedben lenne a fegyver. Viszont mindvégig tisztában vagy
azzal, hogy a két világ között nincs átjáró. A vászon világa - bármit
mutasson is - szemérmesen távol tartja magát tőled.
A tévé egészen más. Az ablakon kinézni hétköznapi dolog. Néha két
kocsi csattan, néha üvöltöznek, olykor még lőnek is. És mivel a
műsorfolyamban szétválaszthatatlanul omolnak egymásba a tények és
a kitalációk, lassan már nem is próbálod megkülönböztetni őket.
És mindehhez fel sem kell öltöznöd. Éled közben a magad életét.
Úgy érzed, elég lenne kilépned az utcára, és máris benne lennél
abban a világban, amelyet az ablakból láttál. A tévé a mindennapiság.
Nyoma sincs a kukkolás izgalmának. Akár te is részt vehetsz benne:
kifejtheted nézeteidet az éppen futó latin szoperáról. Aztán meg
be is telefonálhatsz. Ha te leszel a szerencsés kiválasztott, holnap
ott lehetsz a képernyőn: hülye kérdésekre hülye válaszokat adhatsz,
benne lehetsz a nagy reality show-ban, ahol a többiek majd téged
figyelnek. Vagy ott ülhetsz - 15 perc hírnév! - megbilincselt kézzel
a vádlottak padján. Aztán siess haza, nehogy lekéss saját magadról!
Szóval én a mozit választom. Mert benn sötét van és emberszag. A
tévé előtt ülve meg mindig úgy érzem, hogy odakint nagy sötétség
van.
TANULSÁG
Nem hiszem, hogy valamennyi művészetek közül
számunkra a legfontosabb a film. De azért mozi nélkül elég nagyon
szar lenne a világ.
***